A 19.század vége felé a keleti szőnyegek ismét divatba jöttek Európában.A viktoriánus kor emberei nagy utazók voltak,szenvedélyesen vonzódtak mindenhez,ami Keletről származott. Az európai elit azzal gyakorolt nagy hatást a szőnyegszövők munkájára,hogy olyan szőnyegeket rendeltek,amelyeken a családi címerek,nemzeti szimbólumok jelentek meg. A királyi és nagyvagyonú arisztokrata családok –Portugáliától Lengyelországig – nagy összegeket költöttek palotáik,vidéki kastélyaik számára megrendelt óriási méretű szőnyegekre. 1866-os párizsi Világkiállításra egy lengyel főúr –Czartoryski-herceg néhány selyemből készült 17-századi perzsaszőnyeget kölcsönzött. Egy francia újságíró a tulajdonos személye miatt feltételezte,hogy lengyel műhelyből származnak,emitt a szőnyegeket polonaise/polonez/ elnevezéssel illette.Bár ez félreértés volt,az elnevezés mégis ráragadt a 17.századi selyem, viszfaháni szőnyeg-típusra. A Czartoryski gyönyörű polonez szőnyegeinek egyike ma is megtekinthető a new-yorki Metropolitan Múzeumban. A keleti tárgyak divatosságával párhuzamosan –a növekvő igények kielégítésének szándéka, –a kapkodva szőtt szőnyegek gyártása-a perzsa szőnyegszövő ipar szellemi hanyatló korszakát eredményezte. Ennek egyik főoka az anilinfesték megjelenése. Ezek a festékek-amelyek közül a legismertebb a fukszinak nevezett bíborszín volt,nagyon drágák voltak.Már az 1870-es évektől használták őket keleti szőnyegeken,kezdetben csak jelentéktelen mennyiségben,kizárólag ragyogó színük miatt, egy-egy helyen a hatás fokozása kedvéért. Ám ahogy egyre több és olcsóbb festéket állítottak elő, úgy növekedett a szőnyegekhez használt szintetikus festékek alkalmazása. Használatuk terjedése elsősorban Törökországban vált divattá,azonban kiderült,hogy könnyen fakulnak,és a szőnyeg egész látványát elrontják. A szintétikus festékek használata ellen a perzsa kormány a csonkítást is kilátásba helyezte a minőség megóvása érdekében.